Tamáska Péter: Egy világváros három börtöne

Az országos nagy letöltő házak története után ezúttal a főváros, Budapest előzetes házainak 125 éves történetét írtam meg. Az első, a Markó utcai, a Budapesti Királyi Törvényszék Nagy Ignác utcai fogháza a belváros szívében, amelyet 1892-ben adtak át, a második a Pestmegyei Királyi Törvényszék börtönépülete 1921-ből a Gyorskocsi utcában, a harmadik pedig a kőbányai, Venyige utcai munkásszállásokból kialakított modern börtönkomplexum, amely 2000-ben nyílt meg. […] Hogy miért érdemes – mondhatni „hely- és üzemtörténeti”, pontosabban „börtönológiai” szempontokon túl – a börtönök történetével szélesebb, kortörténeti keretbe ágyazva is foglalatoskodni? Merő „rasszizmusból” Nelson Mandela Dél-Afrika legismertebb hőse jut eszembe. Mandela huszonhét évet töltött börtönben, mert kiállt az emberi jogokért, s azért, hogy Dél-Afrika ne posztgyarmati államalakulat, hanem szabad köztársaság legyen. „Azt mondják, addig nem ismerhetsz teljességében egy nemzetet, amíg nem voltál a börtönében” – jelentette ki. A Markó, a Gyorskocsi és a Venyige történetei közbűntényesekkel, politikaiakkal és a börtönök személyzetével, az őrökkel – velük, az alvilágtól elválasztó belső limes gyakran lenézett védőivel – pillantást adhatnak számunkra is, milyenek egy nemzeti lélek sötét bugyrai. Sötétek, mint Dél-Afrikáé, csakhogy itt nálunk a faji elkülönülést, az apartheidet sokáig az osztályharc véres lelki és testi mechanizmusai jelentették.